A sikeres életnek kőbevésett aranyszabályai vannak, amelyek a legalapvetőbb természeti és létfilozófiai törvényeken alapszanak. Olvashatunk modern sikerkönyveket, de ha biztosra szeretnénk menni, több ezer éves, és azóta is hatékonyan működő bölcsességeket érdemes megfogadnunk.
Van valami közös minden emberben, ez pedig a boldogságra való ösztönös törekvésünk. Még amikor valaki látszólag önsorsrontó típus is, ott van a belső vágy, hogy végül elégedett legyen, és sikerre vigye életét. Erről a sikerről az ókor óta számos költő és filozófus írt már, több ezer éve témája a keleti szerzők műveinek és a ma nyugaton népszerű gyorstalpaló sikerkönyveknek is. A sikert persze sokféleképpen lehet értelmezni, lehet anyagi, karrierbeli, önmegvalósítással kapcsolatos, a célja azonban minden szempontból ugyanaz, magunkat többnek, jobbnak és boldognak szeretnénk érezni. A sikeres életvezetésről szóló műveket nagyon gyakran éppen a birodalmak vezetői, császárai, és a már amúgy is sikeresebbnek számító emberek tanulmányozták azért, hogy tökélyre fejlesszék viselkedésüket és életüket. Ennek az életvezetésnek vannak bizonyos alapszabályai, amelyek minden ilyen témájú könyvben megjelennek és vannak olyan tanácsok is, amelyek inkább csak a keleti filozófiák művelőinek voltak fontosak. Egy azonban bizonyos, a sikeres életnek kőbevésett alapszabályai vannak, amelyek a legalapvetőbb természeti és létfilozófiai törvényeken alapszanak, és amelyekkel szembe menni csak akkor érdemes, ha tudatosan ártani szeretnénk magunknak.
Járjuk a saját utunkat! Még ha más kötelességét tökéletesen is végezzük, ha saját kötelességünk elhanyagoljuk, biztos a bukás. Elsőre talán nehéz olvasni a sorok között, de ha ismerjük a Bhagavad-gítának, ennek a több mint 5300 éves tangyűjteménynek az eredetét és megszületésének helyét, Indiát, akkor máris könnyebb megfejtenünk. Az embernek számos kötelessége van az életben, amelyre keleten összefoglalólag a dharma kifejezést használják. Ez az összes olyan kötelességünket jelenti, amelyet dolgozóként, házastársként, szülőként vagy gyermekként, ilyen-olyan kontextusban meg kell tennünk. A kötelességek elmulasztása – ahogy az India „Bibliájaként” emlegetett mű egy későbbi szútrája kifejti – a nem cselekvés ugyanolyan hiba, mintha rosszat cselekednénk. Ha igazán eredményesek szeretnénk lenni, akkor meg kell találnunk a természetünkhöz leginkább illeszkedő munkatevékenységet, amelyben ki tudunk bontakozni, és amelyben átütő eredményeket érhetünk el, legyen ez oktatás, vallásos gyakorlatok, fizikai erőnléttel kapcsolatos tevékenységek, pl. katonai pálya, orvosi hivatás, vagy akár szántóföldi munka. A cél, hogy ne más életét éljük, az a legfölöslegesebb, amit csak tehetünk.
Legyünk szabályozottak! Aki szabályozza étkezését, alvását és tevékenységeit, biztosan sikerre számíthat. Aki túl sokat vagy túl keveset eszik vagy alszik, tisztátalan dolgokat fogyaszt, folyamatosan elveszíti magját, nem éri el a tökéletességet. Nem csak a keleti, a nyugati sikerkönyvek örök, visszatérő témája is ez. Keljen korán, vegyen fürdőt, egyen tiszta, friss, és tápláló ételeket, amelyek egyébként preferáltan majdnem minden keleti irányzatban vegetáriánus ételek. Legyen szabályozott a munkaideje, tevékenysége, mozogjon, de pihenjen is, kezdje napját elmélyült meditációval, legyen rendezett, éljen a jóság minőségében. Mindez nemcsak abban lehet segítségünkre, hogy jobban osszuk be napjainkat és időnket, hanem hozzájárul ahhoz, hogy kialakítsuk az életünkben a jóság kötőerejét, egy olyan hangulatot, attitűdöt, amely később segít okosan választani, az egészséges ételek felé, pozitív építő tevékenységek felé tereli automatikusan gondolatainkat, azaz visszahat a gyakorlójára. A véres, más élőlényeknek ártó, égetett, túl csípős-fűszeres, halott állatokat tartalmazó ételek nem számítanak kedvezőnek és rapszodikussá teszik az elmét. A mag elvesztése pedig nem csak Indiában, a kínai egészségfilozófiában is kiemelt téma, a túlzott nemi élet az életenergia a csí, qi, a prána teljes kimerülését okozza, így fáradtságot és letargiát idéz elő.
Kik vagyunk valójában? A lélek örökkévaló, halhatatlan, felfoghatatlan, láthatatlan és változhatatlan, tűz nem égetheti, és szél nem szárítja. Elsőre kicsit meglepődhetünk, hogyan is keveredik a sikeres életvezetéshez a lélek örökkévalóságáról szóló tanítás. Ha azonban megnézzük ösztönös, zsigeri cselekvéseinket, a mögöttük rejlő mozgatórugókat, ha úgy tetszik, a „becsípődéseinket”, láthatjuk, hogy tetteinket gyakran a félelmeink, és leginkább a bizonytalanságtól vagy éppen a haláltól való ösztönös félelem, valamint ragaszkodásaink hajtják. Az egyre többet, nagyobbat vágya egy görcsös életbenmaradási ösztönből fakad, ami arra irányul, legyünk örökké fiatalok, szépek, ragyogóak, üdék, mert akkor több figyelmet, elismerést és szeretet kapunk majd. Jár nekünk, mi szeretnénk lenni a középpontban. Ezt szolgálja a test fiatalságát népszerűsítő megannyi fitness mozgalom és sport, a különféle szépség és fiatalság trükkök. Csakhogy a test egyben- és életben tartását a test feletti aggodalmunk táplálja, amely abból fakad, hogy nem a testben lakozó lélekkel, hanem a fizikai testtel azonosítjuk magunkat. Márpedig ami megszületett, annak számára biztos a halál, és később az újjászületés. Ha döntéseinket ezért örökké a biztonságos komfortzónánk megtartása, a jelenbeli dolgokhoz való görcsös ragaszkodás jellemzi, a félelmek táplálják, akkor nagyon nehezen tudunk sikeres és valóban önmegvalósított életet élni. A lélekről való tudás nemcsak ahhoz segít hozzá, hogy az élet végső céljához, a titkos tudáshoz közelebb kerüljünk, hanem a hétköznapi dolgokban is más látószöget ad döntéseinkhez. Hát még ha levetkőzzük az egóból fakadó büszkeséget és irányítás-tudat vágyát, vagyis azt, hogy nem feltétlenül mi vagyunk az univerzum középpontja…
Rendületlenség minden helyzetben. Ahogy a szélcsendes helyen nem lobog a mécses lángja, úgy az elméjét szabályozó transzcendentalista is mindig rendületlen marad! A különféle keleti iskolák egyetértenek abban, hogy a világban tapasztalható kettősségek, hangulatok, öröm és bánat érzékelése személyes, egyéni érzékelésünktől függ. Ez több dolgot is jelent, egyrészt azt, hogy boldoggá válni leggyakrabban nem külső körülményektől tudunk, hanem attól, hogy saját magunknak megvan ehhez a belső szemüvegünk. Úgy is mondhatnánk, hogy a boldogság egy látásmód, egy tudatállapot, és nem külső körülmények hatására jön létre, legalább is ha nem zaklatnak fel bennünket a különféle események.A pillanatnyi boldogságunkat persze megzavarhatják mindenféle érzetek, a boldogság és boldogtalanság állapota, de ezek valójában a tél és a nyár kezdetéhez és elmúlásához hasonlatosak – jönnek és mennek, és sohasem állandóak, csak átmeneti állapotot jelentenek. Aki tudja ezt, és nem zavarja meg ez a fajta változás, az rendületlen és ezáltal megfelelő tudatállapotra, helyes gondolkodásmódra tett szert. Aki a sikerben és a kudarcban egyaránt rendíthetetlen, azt sohasem kötik le tettei a hétköznapi, materiális világhoz.
Legyünk a tudatunk mesterei! Húzzuk vissza úgy az érzékeket az érzéktárgyaktól, miként a teknősbéka húzza be lábait a páncéljába! Ahhoz, hogy valóban fegyelmezett, szervezett életet éljünk és így életünk idejét, legyen az bármennyi is, a lehető leghasznosabban töltsük el, vágyainkat szükséges kordában tartanunk. A keletről nyugatra „vágynélküliségként” importált kifejezés azonban egy nem létező állapot, az embert ugyanis amíg él, folyamatosan vágyak szakadatlan özöne ösztönzi. A vágyak azáltal jönnek létre, hogy az ember érzékei kapcsolatba kerülnek az érzéktárgyakkal, egyszerűbben, ha megkívánunk valamit, azonnal meg is akarjuk szerezni – ízlelni, szagolni, tapintani – azt a dolgot, ami kiváltja az örömöt, a kéjvágyat. Ez a mai fogyasztói társadalomra különösen jellemző, mondhatjuk, erre vagyunk kondicionálva. Mitől jön létre bennünk az a vágy, amely a megszerzésre késztet? Nagyon egyszerű: az érzékek tárgyain elmélkedünk, vagyis engedjük, hogy a televízión, a reklámokon, a bevásárlóközpontok polcain keresztül bezúduljon életünkbe a sok finomság és élvezet. Nézzük, látjuk, halljuk, fogyasztjuk. Ha helyesnek tartjuk ezt, vagyis egy eszmerendszert helyezünk mögé, akkor a végletekig igazolhatjuk tetteinket. Már párkapcsolatainkban is egyre inkább jellemző, hogy férfi és nő egymást a másik érzékein keresztül, szexi alakkal és ruhákkal, tökéletes sminkkel kívánja megragadni. Elfogadjuk ezt és beállunk a sorba. Ha pedig az érzékeinket folyamatosan etetjük ezekkel az ingerekkel, nem csoda, hogy felébred a vágy bennünk. A csokireklám után biztos, hogy valami édeset kívánunk majd… A megszerzés vágyát persze az ébreszti fel igazán, hogy az elménk is erre az érzékre fókuszál vagyis ha például egy házas úriembernek megtetszik a titkárnője, választhat, hogy folyamatosan róla álmodozik és akkor biztosan rosszat lép végül, vagy próbál tőle kissé távolabb maradni, így szűnik az inger. Ám elég egyetlenegy csapongó érzék, úgy ragadja el ez a figyelmünket, mint szél a csónakot. Ha nem szeretnénk az érzékeink, a szemünk, fülünk és az elménk rabjává válni, akkor egyszerűen vissza kell húzni az érzékeket az érzéktárgyaktól, vagyis érzékelésünket az élvezeti szerektől és helyzetektől egy teknősbékához hasonlóan húzza vissza lábait a páncéljába. A békét tehát nem az éri el, akiben nincsenek vágyak, hiszen vágynélküliség nem létezik, hanem az, akit nem zavar a kívánságok szakadatlan özöne, ahogy az óceánon sem változtatnak a belé ömlő folyók.
Engedjük el az eredményekért való küzdelmet és a birtoklást. Harcoljunk a harc kedvéért, és ne gondoljunk a vereségre vagy győzelemre. Ha az ember harcos, a kötelessége, hogy részt vegyen a csatában. Ha pedig orvos, kötelessége, hogy bármi áron gyógyítsa és megóvja az embereket. Bármi is legyen az ember életfeladata, hivatása, ha igazán sikeres életet szeretne élni, meg kell szabadulnia az eredmények birtoklása iránti vágytól. Vagyis attól, hogyha létrehozott valamit, akkor arra igényt tarthat. Elsőre ez furcsának tűnhet, hiszen ha sütöttél egy süteményt, akkor az értelemszerűen a TE süteményed. Az ember azonban gyakran megfeledkezik arról, hogy cselekedeteit a vágyak és a mögöttük rejlő kötőerők, egyfajta elvont minőségek, mozgatórugók és energetikai hatások, a tudatlanság, a szenvedély és jóság minősége befolyásolja. Általában magunkat hisszük a tettek végrehajtójának, és ragaszkodunk az eredményhez. Ha azonban úgy tudunk cselekedni, hogy nem vágyunk a győzelemre, vagy akár csak az elismerésre, hírnévre, nem tekintjük önmagunkat a tulajdonosnak, hanem csak a kötelességünket végezzük, akkor minden bizonnyal sikerre visszük életünket.
Elérni az élet végső célját. A valódi eredmények anyagilag nem mérhetőek, az anyagi sikerek pedig a lelki eredmények melléktermékei. Ha azonban nem érezhetjük magunkat tulajdonosnak, automatikusan felmerül a kérdés, miért kinek, vagy minek a tulajdona mindaz, amit történik velünk az életünkben? A legtöbb keleti filozófiai iskola homályos utalásokat tesz arra a végső célra vonatkozóan, amelynek megvalósítása valódi boldogsággal tölti meg életünket. Indai ősi írásai azonban nagyon konkrétan meghatározzák, hogy ez a személy Isten. Áldozat nélkül nem élhet az ember boldogan és azok, akik ismerik az áldozat végső célját, megtisztulnak a visszahatásoktól, vagyis a karmától, amely korábbi cselekedeteink és meg nem tett kötelességeink, valamint berögződött hajlamaink olvasztótégelye. Mindaddig, amíg felhalmozzuk ezt a karmát, újra és újra meg kell születnünk az ellentétpárok és szélsőségek világában. Ha szeretnénk megszabadulni a ránk nehezedő karma súlyától, akkor olyan tudattisztító tevékenységeket érdemes végeznünk, mint a mantrameditáció, a lelki szolgálat vagy a jóga spirituális irányzatai.Persze – merül fel a kérdés – kinek van erre ideje? Természetesen az életünk, az időnk jelentős részét elviszi az, hogy megszerezzük javainkat és fenntartsuk látszat-életünket. De valóban ez a legfontosabb? Valóban az jelenti az élet tökéletességét, hogy erőfeszítéseket teszünk valamilyen hírnév, anyagi siker, vagy tulajdon eléréséért, amit aztán nem vihetünk magunkkal a következő életünkbe? A tétlenség és az erőfeszítés hiánya a legnagyobb hiba, amit ember elkövethet, a túlzott erőfeszítést azonban kéjes ragaszkodásunk szálai mozgatják, addig küzdünk valamiért, amíg meg nem kapjuk – mi ez, ha nem birtoklás? Aki elégedett a magától kínálkozó nyereséggel, vagyis azzal, ami a karmánk szerint tisztességgel és valóban megillet bennünket, az elégedett és eredményes életet élhet. Hát még ha tudjuk, hogy az áldozatok végső célja, a tulajdonos a Legfelsőbb, aki maga állítja: „Mindenkit a szerint jutalmazok meg, amilyen mértékben átadja magát nekem.” Ezek után még kérdés, hogy mivel lehet igazi eredményeket elérni?
A siker nem egy távlati cél, amelyről ábrándozva, magunkat az anyagiakért évtizedeken át keményen hajtva érhetünk el. A tartós siker belülről fakad, de tény, hogy hosszú, kemény munka vezet hozzá. A fenti tanítások a Föld legősibb önfejlesztő művéből a Bhagavad-gítából származnak, amelynek tanításait Krisna, legkedvesebb barátjának és harcostársának adott át több mint 5300 évvel ezelőtt. A szájhagyomány útján terjedő tanításokat végül lejegyezték, s ma ezek a bölcsességek bolygónk leghatékonyabb sikerkönyvét alkotják. 2017-ben november 29-én ünnepeljük Gítá-dzsájantít, azt a napot, amikor elbeszélték ezt az örökérvényű tudást.
Forrás: http://konyveink.krisna.hu/
