Közel járunk már, nagyon közel! Néhány hét, és végre összeölelkezhetünk. Hihetetlen, milyen gyorsan repül az idő…
A harmadik trimeszterben nem térünk magunkhoz, el sem hisszük, hogy lassan tényleg itt a nagy nap. Az első szakaszban a rosszullétek uralják napjainkat, a második a gond nélküli örömszakasz, a harmadikban pedig vegyül az izgalom a fáradtsággal, a félelemmel és a vágyakozással, hogy végre beszippanthassuk kisbabánk illatát. Ezerszer elképzeljük, hogy milyen lesz először kézbe venni, milyen lesz az arcocskája, a haja, a keze, a lába. Gondolatban újra és újra átéljük a szülést, próbáljuk felkészíteni magunkat a még sosem tapasztalt fájdalmakra, érzésekre, helyzetekre. Összegezzük eddigi életünket, képzelgünk a jövőről, pozitív energiákat küldünk kisbabánknak, megkérjük arra, hogy legyen kegyes hozzánk; gyorsan, könnyen és lehetőleg minimális fájdalommal jöjjön a világra. Szoktatjuk magunkat a gondolathoz, hogy néhány hét múlva már nem csak ketten leszünk, hanem egy icipici lény felé fogjuk fordítani minden figyelmünket. Egy időre megszűnnek a romantikus esték, a közös filmnézések, a hétvégi lustálkodások, a nyugodtan átaludt éjszakák. Hihetetlen, hogy egy ilyen aprócska ember mennyi feladatot ró szüleire már a kezdetek kezdetén…
Ezekben a hetekben váratlanul hasítanak belénk ilyen gondolatok:
• Úristen, még ki kell mosnom egy babaruhatárnyi göncöt…
• Atyaég, mennyi mindent össze kell pakolni a kórházba!
• Jesszusom, már csak két hét…
• Te jó ég, hogy fogom kibírni az alváshiányt?
• Uhhh, még hiányzik néhány dolog a listáról…
• Most már aztán tényleg nem férek bele egyik ruhámba sem…
• Vajon hány olyan dolgot vettünk meg méregdrágán, amit soha nem fogunk használni?
• Úristen, félek a szüléstől!
• Málnalevéltea? De furán hangzik!
Nagyon élvezem a várandósságot! Imádom körbesimogatni a pocakomat, szeretem, amikor kisfiam ide-oda ficánkol, örömmel tölt el, amikor rám (és a pocakomra) mosolyognak az utcán. Élvezem az egészet úgy, ahogy van. De ennek a mámoros időszaknak lassan vége szakad. Hihetetlen, pedig még csak most kezdődött. Élesen él bennem az a reggel, amikor megjelent a két csík a teszten, és rohantam a hírrel a férjemhez a hálószobába. Akkor azt hittem, hogy egy hosszú-hosszú utazás áll előttünk, de most úgy érzem, csak a sarokig jöttünk. De nem csüggedek, hiszen egy még izgalmasabb szakasz következik, amely ezúttal nem ér véget kutyafuttában, hanem egy életre szól.
Egy életen át itt leszünk egymásnak mi, hárman (aztán remélem, még többen). Nem lehet elképzelni, hogy mi vár ránk, hogy milyen lesz anyának lenni, ezt nem tudjuk elmesélésből átélni, ezt megélni kell. Biztos, hogy ezerszer jobb, mint gondoljuk!
Nem lesz könnyű, de bele fogunk rázódni (hiszen nem is tehetünk mást), össze fogunk szokni, ki fogjuk alakítani a közös életünket, meg fogjuk ismerni babánk szokásait, meg fogjuk találni a kis réseket, amikor kettesben lehetünk a párunkkal, szép lassan egyensúlyba kerülünk, és a világ legtermészetesebb dolga lesz, hogy édesanyák vagyunk!
Kárpátiné Boross Nóra
Fotó: Pro-mama Kft. – Lansinoh
Vélemény, hozzászólás?