„Még csak kilenc hónapos?” szegezik nekem felvont szemöldökkel a kérdést ismerősök és ismeretlenek majdnem napi szinten. „Sokkal érettebbnek néz ki”- rebegik, én meg csak sorolom büszkén, elfogultságtól telve az aktuális tudományát és szuperképességeit.
Pedig legbelül úgy érzem, mintha május 10-én megnyomta volna valaki a tekerő gombot, és még azóta is rajta tenyerelne. Még hozzá sem szoktam igazán ahhoz, hogy Ő velünk van, és lám, mindjárt egy éves lesz. Pontosan emlékszem a születése napjára, olyan mintha tegnap lett volna, de legalábbis a múlt a hónapban. Érzem a szülési fájdalmakat, hallom az első sírását, benne van az orromban a kórházi levegő szaga, fel-fel sejlik a bizonytalansággal vegyített félelem, amelyet az első hetekben éreztem. Megéltünk egy hosszú, meleg nyarat, egy szeszélyes, illatos őszt, és egy esős, szeles telet. Mennyi minden van már mögöttünk! Már lehet sztorizgatni, visszaemlékezni a régi dolgaira, és az első fotóalbuma is lassan betelik már.
Nosztalgikus hangulatban doboztoltam be a minap Zalán kinőtt ruháit. Jöttek sorra az emlékek, amelyeken annyira jó volt elmélázni…Ebben volt először a Balatonon, ezt viselte a keresztelőjén, ez volt rajta, amikor Füreden sétáltunk, ebben a vagány naciban ordított torkaszakadtából azon a jó kis erdei kiránduláson, ez a pizsama volt rajta, amikor először felkapaszkodott a kiságyban, ezt a csíkos pulcsit viselte a családi szüreten, és jaj, de kár, hogy kinőtte ezt az édes harisnyát.
Hiába, született szentimentális vagyok, de amióta Zalán megszületett, még aggasztóbb a helyzet…nincs megállás: minden jeles elsőt felírok, elteszek, lelaminálok, lefényképezek és bekeretezek, és minden kinőtt vagy elhasználódott dolgot elteszek még pár hónapig (hátha újra jó lesz rá?), átfogalmazom (hosszú gatyából short lesz, ), de minimum megsiratom. Hjaj, mondom én, hogy nehéz az anyák élete…
Kárpátiné Boross Nóra
Vélemény, hozzászólás?